Nagymamám arca teljesen olyan volt, mint egy halott nőé...sose láttam még úgy, ahogy akkor kinézett. Mégjobban megilyedtem, nem tudtam mit tegyek, elmenekülni nem tudtam, hiszen kb húszan körbevettek. Odalépett hozzám nagyi, aztán csak annyit mondott: "Térdelj le!" 
Nem tudtam mire vélni ezt a dolgot, cselekednem kellett... ellenszegűltem, majd mikor nem akartam végre hajtani ezt az egyszerű feladatot még hárman közeledtek felém, és próbáltak legyűrni, sikerül nekik. Muszáj voltam térdelni. De még mindig nem tudtam, hogy miért vagyok itt, és hogyan kerültem ide... 
"Charlotte Blues!"- hangzott el a nevem eléggé vérfagyasztóan. "Meg kell osztanunk veled egy sötét titkot, amit eddig nem tudhattál a családunkról..."-kezdett bele nagyanyám, mikor már teljsen csendbe maradtam. "A mi családunk egy a legősibb vámpírok családjából, és most, hogy betöltötted a 18. életévedett ideje, hogy elekezdődjön az igazi életed, amit neked szánt a sors! Mindig is tudtam gyermekem, hogy te leszel az az egy, akit itt akarok látni magam előtt, már kisgyermekkorodba sem voltál mindennapi gyerek, már akkor sem a babribabákkal játszottál, hanem..."- próbálta volna tovább mondani, de én közbeszóltam, akkor jutott el az agyamig, hogy mit is mondott el a legelső mondatban!. "Hogy mik vagyunk??? ezt, hogy értetted? Jól hallottam, hogy azt a szót mondtad ki, hogy vá-vá-vámpír....???"- kezdtem el habogni, amire már mindenki felfigyelt, még az egyik csuklyás emberke is. "Lydia! De hiszen azt mondtad, hogy mindent elmondasz neki, mielőtt még ide hozod!"- szólalt fel egy másik vén. "Maradj nyugton Percy... ehez neked semmi közöd nincs..." 
Percy? Gondolkodtam én... ki is lehet, nagyon ismerős a neve, még régebbről hallottam. Nem sok gondolkodás kellett hozzá, eszembe jutott... Ő édesanyám keresztapja, akit kb 5 éves koromb atemethettünk el. Miért kellett ez a felhajtás? miért? Nem lehett volna mindent elmondani, már akkor, amikor érett lettem, Hogy gondolják ezt? Én nem akarok az a szörny lenni, akik ők, nem is akarok már ehez a családhoz tartozni, hagyjanak enegem békén...Forrost a gondolatmenet az agyamba, de nem értem vele semmit, hiszen jelenleg én voltam a leggyengébb a 20 csuklyás ember között, vagy mindek is nevezzem őket... vámpír....

Mint ahogy azt az előző kis bejegyzésemben olvashattátok én egy vámpír vagyok, de remélem azért nem félsz tőlem, hiszen régen én is - ahogy most te- ember voltam. Nekem még most is vannak érzéseim, nem veszett el belőlem teljesen az emberség. Megigértem, hogy elmesélem, hogyan is lettem vámpír, de eddig még csak előzményeket olvasshattátok a családommal kapcsolatban. Most röviden beavatlak mindenbe, de készülj fel, ilyet még álmodban sem láttál!

1974. szeptember 5.
Alexis és én hivatalosak voltunk egy kissebb összejövetelre, amit Alexis barátja, Jim hozott össze. Éppen készülődtünk mikor éreztem, hogy valaki néz. Minden zegzugot végignéztem, de sehol nem láttam semmit. Al azt hitte, hogy teljesen be vagyok golyózva, nem hitte el, hogy miket képzelek, erre ő csak annyit mondott, hogy biztosan csak a fiúk szórakoznak velünk, amibe én teljesen kételkedtem. Tudtam, hogy valami nem oké... Mikor elindultunk sétálva a sötét utcán tudtam, mégjobban éreztem azt az érzést, hogy valaki figyel és követ minket. Most már nem is mertem szólni Alexisnek, hiszen eddig is bolondnak nézett, mit gondolna ezután. Mikor megérkeztünk Jimékhez már teljesen biztonságba éreztem magam. Gondoltam, hogy itt már úgy sem bánthat senki, túl sokan vagyunk ahoz, hogy valaki megpróbáljon megijeszteni, vagy valami ilyesmi. Sürgősen ki kellett mennem a mosdóba, mert túl sok koktél ittunk már... Tehát elment, és mikor közeledtem a fürdő felé, éreztem megint azt az érzést, hogy valaki nézne. Hogy felfrissítsem magam, megmostam az arcom, hogy jobban legyek, majd belenéztem a tükőrbe, hogy megigazítsam a sminkem... De akkor...mikor a tükörbe néztem....olyan iszonyatos szörnyűséget láttam, amit még életembe soha....Ssikítottam és elvesztettem az eszméletem....
Mikor felkeltem egy teljesen idegen helyen voltam. Egy kör közepén álltam, mint egy áldozati bárány, körülöttem csuklyás emberek. Pánikrohamot kaptam, elkezdtem kérdezősködni, bőgve, sírva, üvöltbe...Hol vagyok? Kik vagytok? Mit keresek én itt? Aztán az egyik csuklyás ember odalépett hozzám, majd levette a fejét eltakaró süsüt. Mikor megláttam az arcát ennyi volt a reakcióm: "NAGYI??????" :OOO
 

1974. szeptember 5.
Elérkezett az én időm, betöltöttem a 18-at. A családom egyik legnagyobb átka az, hogy mindegyik elsőszülött gyermek, amint betölti a 18-at vámpírá változik. mégpedig úgy, hogy egyik ősünk tesz vámpírrá. "Nem tehetsz ellene semmit, hiszen ez a sorsod."- mondta nekem egyik rokonom, aki szintén vámpír.

Most biztosan nem hiszed el, hogy egy vámpírnak, hogyan lehet családja és, hogy mi ez az átok história. Hamarosan elmesélem, csak még be kell, hogy avassalak néhány dologba, amibe még én sem vagyok teljesen biztos. 
Jelenleg 55 éves vagyok és egy cseppet se öregedtem 18 éves korom óta. Szívdobogásom már nincsen, de érzéseim vannak. Gyermekem nem lehet, mivel lány vagyok, ez a lehető legnagyobb átok, ami csak létezik. Férfi vámpírnak lehet, élő női embertől gyermeke, de nővámpírnak semmilyen formában.
A megélhetésem forrása a vér, a bűn és a kárhozat. Ezek hárman testesítik meg bennem a gonoszt, ami az összes Blues családtagomba meg van. Ha szeretném bárki vámpír lehet a világ végzetéig, csak kérnie kell. De legtöbbjük meg se érdemli, sőt azt se, hogy eláruljam ki vagyok.

A nevem Charlotte Blues és egy vámpír vagyok, 18 éves koromtól. Életem nincs, családom nincs. Csak a vámpírok maradtak nekem, akik engem is meg akarnak ölni. Hogy miért? ezt még most nem árulhatom el, hiszen akkor te is bajban lennél... Hidd el még most ez is nagyon sok amit leírtam, csak szépen sorjába.